anyamajika

Régóta vágyunk már egy nagyobb járgányra, a héten végre megtaláltuk méltó utódját Kishölgynek. Búcsút mondunk a Toyotánknak, egy igazán családias kombi autó érkezik közénk szerdán. Nem vadi új, nagyjából tíz éves, de szuper állapotban van. Nem Toyota, de jó kompromisszum helyette. Már nagyon várjuk!

Karácsonyozni, és szilveszterezni két beteg gyerekkel két beteg felnőttnek nem a legvidámabb dolog, nem mondhatom, hogy idén igazán ünnepi volt a hangulatunk. December 8-a körül kezdte a nagyobb a hörghurutot, egyik pillanatról a másikra lett beteg, ahogy az egész bölcsis csoportja is persze. Péntek hajnalban mentünk az orrom miatt az ügyeletre, estére a kicsi is belázasodott. Apuka szombaton estére lett rosszul, én vasárnapig bírtam. A szétzúzott arcommal nem volt egyszerű az orrfújás. Viszont addigra már nem vérzett, szerencsére. Megúsztam a kékülést is a fejemen, rögtön a sárga színnel kezdtem, így mehettem emberek közé, már amikor kijutottunk. A térdem hetekig lila volt, szerencsém, hogy nem annyira szoknyás most az időjárás. Három nappal karácsony előtt vettük meg a fát, huszonharmadika éjjel csomagoltam az ajándékokat, miután végre elaludtak, és feldíszítettük a fát. Aztán lelassulhattunk végre. Karácsony reggelén nagyon édeset szólt nekem az én Babócám. "De Anya, nem jöhetett még a Télapó/Mikulás/Jézuska, hiszen még nem esett hó." És ennél az édes mondatnál jöttem rá, hogy mit érdekel engem, hogy csak felületesen van kitakarítva a lakás, és még csak a stangli és a sült kacsa van készen. A varázslattal kell inkább foglalkoznunk. Megbeszéltük, hogy a Télapó/Mikulás/Jézuska hó hiányában is ellátogat a gyerekekhez, ezután a Kiscsajnak felragyogott a szeme, kimentünk a nappaliba, és megnéztük, hogy mi történt ott az éjszaka alatt. Persze Hugi, menetrend szerint hatkor kelt, ő már túl volt az újdonságon. Együtt csomagokat bontottunk, megnéztük az új játékokat, karácsonyfa-ámulat, imádat. Apa napközben megfőzte a hal(ász)lét, gyorsan összedobtunk köretet a kacsa mellé, nem foglalkoztunk a párolt káposztával, savanyúságot bontottunk. Még a szokásos zserbót sem sütöttem meg karácsonyra, de megbeszéltük, hogy nincs is sok értelme, amíg nem érezzük teljesen az ízeket, teljesen felesleges. Délben Anyukámnál ebédeltünk, este itthon voltunk négyecskén. Másnap utazás vidéki Nagymamához, Nagypapához. Szombaton az előszülinapom rettenetes volt, de legalább moziba eljutottunk, ami viszont jó volt. Vasárnapra megint beállt a derekam, heppibörzdéj. A hétfői céges vacsi kívülállóként furán telt, de isteni finom hátszínt ettem salátával, és málnás fagyit, szóval nem panaszkodhatok. A kisebb szilveszter éjjeli újra belázasodása már rutinszerűen történt, két nap után semmi baja, még az orra sem folyt, szerencsénkre. Most már mindenki újra a saját ágyában alszik, és nézhetjük végre a Newsroom-ot Apával.

A legjobb dolog szerintem a szilveszterben, a babonákból eredő étkezési szokásaink. Ilyenkor sült malachúst, meg disznótorost lehet tömni magunkba napokig, semmi szárnyas, semmi hal, senkit nem érdekel a koleszterin, meg a zsír, csak a finom ízek, illatok. Komolyra fordítva szót, eléggé imádom a hangulatát, amikor két szelet sült zsírral, sült hússal, lilahagymával és pritamin paprikával megpakolt kenyérrel az ölemben dőlök hátra az ágyamban az esti filmnézéshez.

Tizenöt éve lehetett, amikor utoljára motivációs levelet kellett írnom...

Amikor a lányom odajön, átölel, és azt mondja: Szeretlek!
Amikor a kisebb lányom, két kezével megfogja arcomat, magához húzza, és cuppanós puszit ad.
Amikor elkapok egy lopott pillanatot, ahogy a két kis csibész egymáshoz szalad, és átölelik egymást.
Amikor a kicsi bemászik a nagy ágyába, és cuppanós puszival ébreszti.
Amikor este összenézünk a Zurammal: Még csak nyolc óra, de alszanak!
Amikor látjuk az arcukat, ahogy szó nélkül tömik befelé a kakaós sütit, vagy a palacsintát.
Amikor szombaton - kivételesen - nyolcig hagynak minket aludni reggel.

Tényleg én voltam a figyelmetlen, de így összetörni magam, komolyan nem hiszem el! Hajnalban az ügyeleten jártunk, vagyis a balesetin. Álmomból gyereksírásra ébredtem. Ekkor már ötödik napja éjszakáztam, hol az egyikhez, hol a másikhoz rohangáltam lázcsillapítókkal, vizes pakolásokkal, nem egyszerű az élet, ha mindkettőt ledönti egy komoly lázzal járó, hörghurutot produkáló légúti megbetegedés. Mindenkinél előfordul. Szóval gyereksírás, Anyuka felpattan, elindul a hang irányába. Egy dologról feledkeztem meg, hogy a kanapén nyomott el az álom, és nem a saját ágyamban. (Kellett nekem hulla fáradtan Homeland-et néznem!) Koromsötét volt minden, elindultam a gyerekszoba felé. Az irány végül is jó volt, csak egy pár másodperc múlva arra eszméltem, hogy egy óriási csattanás éri az arcomat, a lábamat, és megállít az ajtófélfa. Persze, hogy azonnal ömlött a vér az orromból, rohantam a fürdőszoba felé, közben kiabálva keltettem a Zuramat, hogy mennie kell a gyerekhez, Anyuci most épp nem ér rá. Nem volt egyszerű a reggelünk. A kicsi csakis engem akart, Apa nem volt jó, persze ők is megijedtek, de azért csak megnyugodtunk egy óra alatt, közben riasztottunk egy Mamát, és az akkor még mindig vérző orrommal elindultunk a kórházba. Röntgenbe küldtek azonnal, nekik is orrtörésnek tűnt, de szerencsém volt nagyon, megúsztam a törést. Persze nem biztattak, ennek ellenére is bekékülhet az arcom, még a szemem alá is lehúzódhat, stb. És többször is megkérdezték, hogy valóban figyelmetlenségből történt-e. (Tudom, meg kell kérdezniük.) Aztán a végén már a gyerkőcökről faggattak, meg viccesen megjegyezték, hogy lehetőleg a hét további részében Apuka keljen már éjjel a gyerekekhez, nehogy újra találkozzunk. Én is remélem, hogy soha többet nem találkozunk, nem volt egy jó élmény.

Miért kell elmagyarázni azt egy férfinak - amikor már három napja a gyermekünk ágya mellett virrasztok éjszaka, törölgetem vizes ronggyal, mert nem bírom levinni a lázát, alig alszok az idegesség miatt -, miért esik rosszul, hogy három napja ő feláll és elmegy sétálni, kocsmázni munka után. AZÉRT, MERT NEKEM SOSINCS OLYAN HOGY MUNKA UTÁN!

Kezdünk végre újra kommunikálni, nem csak egymás agyára menni a Zurammal, és ez azért az elmúlt két-három hónap mélypontja után szerintem jó jelnek számít. Persze mindenkinek vannak nehezebb időszakai, mindenki lehet morcos, vagy ideges. Az azért nagy tanulság, hogy ki kell zökkenteni néha a másikat. Persze nem a legjobb megoldás, ha kiabálunk egymással, de szerintem máshogy most nem tudtam volna felhívni magamra a figyelmét. És igen, kiabáltam. Meg morogtam. Meg visszaszóltam. Mert nem bírom állandóan elviselni, ha - bár nem akarattal - földbe döngölik az amúgy is kicsi önbizalmamat. Meg kell értenie dolgokat. Én is itt vagyok, és lehet, hogy jól esne, ha néha megkérdezné, hogy én mit szeretnék. És igen jól esne, ha néha megkérdezné, hogy egyáltalán hogy vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a szeretet, a figyelmesség, még így tizenakárhány év elteltével is számít a másiknak. Most végre úgy érzem, hogy jó irányba tartunk.

Úgy érzem sikerül viszonylag könnyen beszoknia a nagyobbnak. Igaz még kicsit pityereg, amikor reggel ott hagyom, vagy kéri a cumit napközben a gondozónőktől, de ezt leszámítva nagyon jól érzi magát, játszik, eszik, alszik. ÉS szót fogad! Persze két hétig bírta a kis szervezete, rögtön lebetegedett. Már egy hete folyamatosan fújjuk az orrát, több napja hőemelkedése van. Valami vírust sikerült beújítania, így csak vitamint kell adnom neki, lázcsillapítót, meg sok-sok folyadékot. Remélem, hétvégére meggyógyul (jönnek Mama és Papa), aztán hétfőn már újra mehet. A kisbarátjával is jó lenne újra minden délután motorozni. Annyira szeretnek együtt játszani a Főtéren. Mi meg (kétgyerekes Anyukák) mindeközben beszélgetni.

Most, hogy tizenöt hónapos lett, és kettecskén töltjük a napokat, eljutottunk végre a kicsivel mondókázóra. Annyira szuper volt, nagyon élvezte, körülötte a sok-sok gyerek, a közös dalok, mondókák, még egy kicsi bábjáték is volt. Előtte sétáltunk egy nagyot a belvárosban, végre ki tudtam venni a babakocsiból, nem kellett közben a nagyobbra is figyelnem. Kellettek már ezek a délelőttök!

Igen, ma már nem akart a lány bölcsibe menni. Tegnap már látszott rajta, hogy nem sok kedvvel mesél a napjáról. Aztán reggel, mikor keltettem, és rájött, hogy miért öltözünk, elkezdődtek az alkudozások. Nagyon nehéz volt elindulni, főleg két gyerekkel. A nagy egész úton a következő dumákat variálta.
-De Anya, én még kicsi akarok lenni, én nem akarok bölcsis lenni!
-Anya, ne menj dolgozni!
-Anya, kérlek ne menjünk bölcsibe!
Gyorsan átöltöztettem, aztán vittem is be a gondozónőhöz, aki látta ma van a mélypontunk, megbeszéltük mikor megyek érte, és el is jöttem. Még kint is hallottam, ahogyan üvöltött:
-Anya, kérlek ne hagyj itt!
Igen, a szívem szakadt meg, de - mint minden édesanyának - mennem kellett tovább, mert nemsokára dolgoznom kell reggelente. Azóta is folyamatosan azon jár az agyam, hogy mi lehet most vele. :(

Pofon egyszerű, gyorsan elkészíthető, nagyon finom torta-alaprecept.
Sütis néne oldalán található az eredeti finomság, végre egy olyan süti, ami annak ellenére hogy diétás, tényleg finom. Aszalt áfonyát szórtam a tetejére, és barack lekvárral tálaltuk. Csak ajánlani tudom.

Update: Már most látom, hogy sláger lesz ebből a tésztából. A kicsi csak úgy falta, és ezt mondogatta közben: nyamm-nyamm-nyamm. <3

Bármennyire is ideges, vagy nyűgös vagyok, vissza kell vennem a kiabálásaim számát nullára.

Jól esne most egy kis szeretet. Egy jó szó is megtenné...

Kezdjük megszokni, hogy a kicsi ételallergiás. Még nem írtam erről, majd máskor kicsit bővebben, mert természetesen most sincs idő, még fő a holnapi ebéd, és vasalni is kellene. Csak annyit akartam levésni magamnak, hogy már tök rutinosan kerülöm a tej és tojás tartalmú dolgokat. Holnapi menünk: kolbászos krumplileves, és tejszínes zöldséges sertés ragu nokedlival. És mindez úgy, hogy Bogyika is megehesse. A saját levesébe majd mindenki tehet tejfölt (már aki eheti és szereti), a raguban a tejszín teljesen növényi (most éppen zabtejszín), a nokedli meg egészen vállalható tojás nélkül. Kezdünk belejönni.