anyamajika

Kezdünk végre újra kommunikálni, nem csak egymás agyára menni a Zurammal, és ez azért az elmúlt két-három hónap mélypontja után szerintem jó jelnek számít. Persze mindenkinek vannak nehezebb időszakai, mindenki lehet morcos, vagy ideges. Az azért nagy tanulság, hogy ki kell zökkenteni néha a másikat. Persze nem a legjobb megoldás, ha kiabálunk egymással, de szerintem máshogy most nem tudtam volna felhívni magamra a figyelmét. És igen, kiabáltam. Meg morogtam. Meg visszaszóltam. Mert nem bírom állandóan elviselni, ha - bár nem akarattal - földbe döngölik az amúgy is kicsi önbizalmamat. Meg kell értenie dolgokat. Én is itt vagyok, és lehet, hogy jól esne, ha néha megkérdezné, hogy én mit szeretnék. És igen jól esne, ha néha megkérdezné, hogy egyáltalán hogy vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a szeretet, a figyelmesség, még így tizenakárhány év elteltével is számít a másiknak. Most végre úgy érzem, hogy jó irányba tartunk.