anyamajika

Tényleg én voltam a figyelmetlen, de így összetörni magam, komolyan nem hiszem el! Hajnalban az ügyeleten jártunk, vagyis a balesetin. Álmomból gyereksírásra ébredtem. Ekkor már ötödik napja éjszakáztam, hol az egyikhez, hol a másikhoz rohangáltam lázcsillapítókkal, vizes pakolásokkal, nem egyszerű az élet, ha mindkettőt ledönti egy komoly lázzal járó, hörghurutot produkáló légúti megbetegedés. Mindenkinél előfordul. Szóval gyereksírás, Anyuka felpattan, elindul a hang irányába. Egy dologról feledkeztem meg, hogy a kanapén nyomott el az álom, és nem a saját ágyamban. (Kellett nekem hulla fáradtan Homeland-et néznem!) Koromsötét volt minden, elindultam a gyerekszoba felé. Az irány végül is jó volt, csak egy pár másodperc múlva arra eszméltem, hogy egy óriási csattanás éri az arcomat, a lábamat, és megállít az ajtófélfa. Persze, hogy azonnal ömlött a vér az orromból, rohantam a fürdőszoba felé, közben kiabálva keltettem a Zuramat, hogy mennie kell a gyerekhez, Anyuci most épp nem ér rá. Nem volt egyszerű a reggelünk. A kicsi csakis engem akart, Apa nem volt jó, persze ők is megijedtek, de azért csak megnyugodtunk egy óra alatt, közben riasztottunk egy Mamát, és az akkor még mindig vérző orrommal elindultunk a kórházba. Röntgenbe küldtek azonnal, nekik is orrtörésnek tűnt, de szerencsém volt nagyon, megúsztam a törést. Persze nem biztattak, ennek ellenére is bekékülhet az arcom, még a szemem alá is lehúzódhat, stb. És többször is megkérdezték, hogy valóban figyelmetlenségből történt-e. (Tudom, meg kell kérdezniük.) Aztán a végén már a gyerkőcökről faggattak, meg viccesen megjegyezték, hogy lehetőleg a hét további részében Apuka keljen már éjjel a gyerekekhez, nehogy újra találkozzunk. Én is remélem, hogy soha többet nem találkozunk, nem volt egy jó élmény.