anyamajika

Sosem fogom elfelejteni, mikor először kellett aggódnom szülőként, édesanyaként. Nem is igazán jó szó a kellett, de nem tudom máshogy kifejezni. Mikor megszületett a kislányunk, bakteriális fertőzést kapott, mivel a felsírás pillanatában magzatvizet nyelt/lélegzett be, így bár szinte teljesen időre érkezett, normál súllyal, tökéletes Apgarral, koraszülöttosztályra került. Tíz napos antibiotikum kúra kezdődött nála. Így visszagondolva nem is volt akkora nagy a baj, és talán mi voltunk ott a legegészségesebbek, de azért eléggé idegőrlő volt mindnyájunknak az az időszak. Utólag tudtuk meg, hogy tízből egy 'nemkoraszülött' gyerkőc ilyen vagy olyan okból kifolyólag PIC osztályokra kerül. Szóval mi is a 'Korán' voltunk, nem volt elég, hogy friss anyaként küzdeni kellett a tej beindításával, az érzelmekkel, úgy alapvetően a járással, rögtön helyt kellett állni. Az első napokban, míg inkubátorban volt a kiscsaj, nem is járhattam át hozzá (másik épületben volt), csak telefonon érdeklődhettem az állapotáról, meg látogatási időben, naponta egyszer fél órára, agyon fertőtlenítve, bemehettünk hozzá a Zurammal. Ő pedig csak aludt ott békésen, nem nagyon zavarta hogy körülötte mindenféle gépek csipognak, hogy a homlokába infúzió van bekötve. Az összes inkubátor körül fecskendőkkel a kezükben ugráltak az ápolók, csak a miénk körül nem. Mikor kijöttünk tőle, Párom a fülembe súgta, hogy ne aggódjak, mert minden rendben lesz. Pár nap múlva jött a telefon, hogy most már mehetek az etetésekre, hogy végre megfoghatom és megpuszilgathatom az én kicsikémet. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, mikor először szagoltam újra a nyakába, és éreztem azt az igazi baba illatát. A világ legcsodálatosabb illatát.